Sörös gombaragu

Az alábbi receptet nem történelmi feljegyzésekből merítettem, csupán a fellelhető hozzávalókból kotyvasztottam egy olyan ételt, amelyet éghajlatunkon a kőkorszaktól egészen napjainkig összeüthettek az éhes emberek.

A gomba ugye adott alapanyag erdőn-mezőn, a rutinosabbak egynél többször is jót ehetnek belőle. Én csiperkével dolgoztam, méghozzá boltival; viszont a vadon gyűjtött könnyen összetéveszthető a gyilkos galócával.

Fűszerként friss, saját termesztésű tárkonyt használtam, de ez helyettesíthető bármely más zöldfűszerrel. A tárkony vadon a Föld északi féltekének java részén előfordul, többek közt Közép- és Kelet-Európában is. Igénytelen növény, én egy aprócska satnya tövet kaptam egy tavasszal, azóta kiirthatatlan bokorként burjánzik a kertben, területhódító küzdelmüket vívva a borsmentával.

A következő fontos hozzávaló a sör, ami szintén több ezer éves múltra tekint vissza (habár még a kora középkori sörök sem hasonlítottak a ma ismert típusokra, hiszen azok receptjei még nem tartalmaztak komlót). Én persze megint áldoztam a kényelem oltárán, és bolti sört használtam. Viszont piszkálja a csőrömet a teljesen korhű változat is: saját gyűjtésű gombából, saját erjesztésű sörrel. Ha ez megvalósult, ismét jelentkezem az újrakreált verzióval.

 

Hozzávalók:

-          kb. 50 dkg csiperkegomba

-          egy nagy csokor friss tárkony (vagy más zöldfűszer)
-          0,5 – 1 dl világos sör
-          egy nagyobb gerezd fokhagyma
-          só, bors, méz, ízlés szerint
-          5 dkg szalonna

A felkockázott szalonnának kisütöttem a zsírját, majd kiszedtem. A zsírra rátettem a szintén felkockázott gombát, borsoztam, majd közepes lángon, fedő alatt kb. 5-7 percig pároltam. Amikor megpuhult, hozzáadtam a fokhagymát, a felszeletelt tárkonyt, felöntöttem sörrel, és tovább forraltam, míg besűrűsödött a szaftja. A só és a méz a végén került bele, a szalonnát pedig közvetlenül fogyasztás előtt szórtam rá.

Elkészítési idő: 30 perc

Ez most véresen komoly!

Ugye sokan hallottuk már, hogy ételt nem dobunk ki. Egy-egy nemkívánt főzelék felett édesanyáink időnként még az ominózus érzelmi zsarolást is bevetették, mi szerint Afrikában gyerekek százezrei éheznek. De a spenót természetesen akkor sem kellett; gondolom, nem csak én passzoltam volna át önfeledten kacagva az említett árváknak.

A hétvégén családi disznóvágásban volt szerencsénk. Nagyszüleim mind a mai napig feldolgozzák a jószágot az utolsó porcikáig, és régen, még ha csak a század első harmadát nézzük, a tömegtermelés előtti időszakot, még fontosabb volt a felesleges hulladék minimalizálása.

A fül-farok-nyelv és manapság már bizarrnak számító társai sózásra kerülnek, és a mi esetünkben későbbi kocsonyaalapnak szolgálnak, de természetesen még ezer meg egy felhasználási módjuk létezik. De jelen bejegyzésben az állatok legromlandóbb részének a felhasználásával foglalkozom, a vérrel.

A sokat hallott fekete leves nem feltétlenül csak a kávét takarta: csakugyan ettek (és néhol még ma is esznek) friss állati vérrel készült levest. A nem épp gusztusos színt a vér vastartalmának köszönhetjük; továbbá remek sűrítőanyag, kipótolható vele a rántás, habarás. Főleg mivel ezek viszonylag "új" gasztrotörténelmi találmányok.

Persze manapság sem a mi családunk az egyetlen, akik felhasználják a vért, mégis sok helyen furcsa kuriózumnak számít. A történelem során viszont gyakori étel volt az asztalon. Most a hagymás sült vér receptje következik.

 

 

Hozzávalók:

-  kb. két ek. disznózsír 
-  két nagyobb vöröshagyma
-  kb. fél kilónyi friss vér
- fűszerek (só, bors, majoranna)

Zsíron serpenyőben megpirítjuk a felkockázott vöröshagymát. Hozzáadjuk a vért (ha kicsit már alvadt, kocsonyás állagú, könnyebb dolgozni vele). Állandó kevergetés mellett fűszerezzük. Sütési idő körülbelül 20-25 perc.
 

Érdemes frissen fogyasztani, nem tartható el sokáig.