Ugye sokan hallottuk már, hogy
ételt nem dobunk ki. Egy-egy nemkívánt főzelék felett édesanyáink időnként még
az ominózus érzelmi zsarolást is bevetették, mi szerint Afrikában gyerekek
százezrei éheznek. De a spenót természetesen akkor sem kellett; gondolom, nem
csak én passzoltam volna át önfeledten kacagva az említett árváknak.
A hétvégén családi disznóvágásban
volt szerencsénk. Nagyszüleim mind a mai napig feldolgozzák a jószágot az
utolsó porcikáig, és régen, még ha csak a század első harmadát nézzük, a
tömegtermelés előtti időszakot, még fontosabb volt a felesleges hulladék
minimalizálása.
A fül-farok-nyelv és manapság már
bizarrnak számító társai sózásra kerülnek, és a mi esetünkben későbbi
kocsonyaalapnak szolgálnak, de természetesen még ezer meg egy felhasználási
módjuk létezik. De jelen bejegyzésben az állatok legromlandóbb részének a
felhasználásával foglalkozom, a vérrel.
A sokat hallott fekete leves nem feltétlenül csak a kávét takarta: csakugyan ettek (és néhol még ma is esznek) friss állati vérrel készült levest. A nem épp gusztusos színt a vér vastartalmának köszönhetjük; továbbá remek sűrítőanyag, kipótolható vele a rántás, habarás. Főleg mivel ezek viszonylag "új" gasztrotörténelmi találmányok.
Persze manapság sem a mi
családunk az egyetlen, akik felhasználják a vért, mégis sok helyen furcsa
kuriózumnak számít. A történelem során viszont gyakori étel volt az asztalon.
Most a hagymás sült vér receptje következik.
Hozzávalók:
- kb. két ek. disznózsír
- két nagyobb vöröshagyma
- kb. fél kilónyi friss vér
- fűszerek (só, bors, majoranna)
Zsíron serpenyőben megpirítjuk a
felkockázott vöröshagymát. Hozzáadjuk a vért (ha kicsit már alvadt, kocsonyás
állagú, könnyebb dolgozni vele). Állandó kevergetés mellett fűszerezzük. Sütési
idő körülbelül 20-25 perc.
Érdemes frissen fogyasztani, nem tartható el sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése